Különleges fotóskaland a levegőben

Az egész történet egy átlagos szerda délután kezdődött. Megcsörrent a telefonom, a vonalban Németh Zoli barátom, aki rögtön rá is tért a lényegre:

- Szabaddá tudod tenni holnap délelőtt magad?

Pillanatnyi csend után válaszolok:

- Hát nem is tudom elég problémás a dolog… Miről volna szó?

- Úgy néz ki, el tudok intézni egy Ancsa repülést neked, fotózni kellene belőle.

Fordult velem egyet a világ és gondolkodás nélkül vágtam rá:

- Megyek!

Másnap reggel hét óra után már nyugtalanul ácsorogtam a repülőtér bejáratánál (akik ismernek, tudják, hogy nem akármilyen esemény lehet, amiért hajnalban felkelek…) várva Zolit a belépési engedéllyel. Nemsokára már a „Nagy Hangár” előtti részen vagyunk, ahol az ejtőernyős gyakorlatra készülő katonák felszereléseikkel várakoznak, de az Ancsa sehol... Mielőtt kétségbe esnék, már hallatszik is az AN-26-os mély hangja a távolból, a teleobjektív lencséjén keresztül pedig látom is a leszálláshoz behelyezkedő kétmotorost. Szívem a torkomban dobog, íme a gép, a MAGYAR LÉGIERŐ gépe, ami azért jön, hogy a katonákkal együtt engem is a fellegekbe repítsen. Sokat ábrándoztam már Fulcrumok-ról, Albatros-okról, álmomban voltam már készültségi pilóta is de ebben a pillanatban nekem az Ancsa a legszebb repülőgép a világon. A 603-as számú, sötétszürke, csodaszépen dörgő hangú szállítógép már egy igazi katonai gép. Nem Cessna, nem L-410-es, hanem a MAGYAR LÉGIERŐ ék alakú felségjelét büszkén hordó gépmadár. Fényképezőgépemmel a kezemben járom körül a gépet, oldalról, elölről mindenhonnan készítek képeket, hogy majd mindenkinek megmutathassam milyen csodálatos masinán repültem.

Közben az ejtőernyős katonák első csoportja már felkészült a feladat végrehajtásra, nekem is integetnek, hogy hagyjam már a gépet egy kicsit, mert fel kell, hogy adják rám is a vészhelyzet esetén használandó mentőernyőt. Rövid eligazítás után együtt masírozunk a lenyitott rámpával várakozó AN-26-os felé. A beszállás és az elhelyezkedés után háromszor is leellenőrzik, hogy jól vagyok e bekötve, nyílván ők sem akarják kipróbálni milyen ugró válna belőlem…

Közben pilótáink sem tétlenkedtek egyre erősödő dübörgés és rázkódás jelzi, hogy a gép életre kelt. Soha nem hallott fémes hangok kavalkádja közepette egyre jobban markolom a tehertér két oldalán elhelyezett ülőkeret szélét. Rövid gurulás után a kifutópálya végén megáll a repülőgép, szembefordul a betoncsíkkal, majd pedig - a felszállási engedély vétele után – nekilódul. Pillanatok alatt elemelkedünk, a szemben lévő kis kerek ablakon keresztül látom, ahogy elsuhan alattunk a békéscsabai út, ahol oly sokszor állunk barátaimmal, hogy lencsevégre kapjuk a leszálló „Huszonkilenceseket”, „Albákat”.

Azonban nem sok időm van a felszállás izgalmain gondolkozni, mert már nyílik is a rámpa, és süvítő szél adja tudtomra, hogy centiméterekkel mellettem bizony kétezer méteres mélység nyílt meg. Izzadó tenyérrel markolom a fényképezőgépet, próbálok fényt mérni és expozíciós értékeket állítani de nem megy. Aztán hirtelen zöldre vált az ugrást jelző lámpa a rámpa feletti részen és pillanatok alatt elhagyják a gépet az ejtőernyősök. Autófókusz elszállt, fényt sem mértem rendesen, csőd… Előre pillantok a pilótafülke irányába, és megkönnyebbülten konstatálom, hogy csak a fele társaság ugrott. Tehát van még egy iskolakörnyi időm, hogy összeszedjem magam és végezzem a dolgom, amiért valójában hoztak. Szeretett Minoltám az extrém körülmények között úgy érzem picit cserbenhagyott (később nyugtatott meg Zoli, hogy az Ő Nikonja is rendetlenkedett), kénytelen leszek teljesen manuális üzemmódban dolgozni. Kicsit higgadtabban készülök a következő körre és nem is kell soká várnom, kigyullad a zöld lámpa, sorban ugranak a katonák. Klasszikus esete a „lövök mindenre, ami mozog” szituációnak, hátha sikerül egy-két jó mozdulatot elkapni. Vége, a rámpa záródik, az első feladat teljesítve.

Közben az Ancsa jó nagy iskolakört repül, hogy legyen idejük az ejtőernyősöknek biztonságosan földet érni, majd pedig lassan ereszkedni kezd. Hirtelen bevillan a TU-154-esen átélt leszállás élménye, mikor is a gyomrom tótágast állt elég rendesen. Megnyugodhatok, nem sokat változtam az elmúlt hét évben most is hányingerem van… Kicsit szégyellem magam, vajon mit fognak szólni az ejtőernyős srácok ha meglátnak talpig zöldben pompázni és a fotószervizesnek is nehéz lesz elmagyarázni, hogy film helyett mi van a gépben. Koncentrálok, nézem a padlót és, és…. megúsztam, kibírtam, a gép kerekei lágyan talajt fognak, hatalmas dübörgéssel, ellentétes légcsavarforgással fékezünk.

Kissé meggyötörten de nagyon boldogan masírozok ki a gépből és átadom a hátamon levő ernyőt Zolinak, ugyanis Ő is megy egy kört. Megnyugtatnak, hogy nem nagy szégyen a kissé természetellenes színem, több repülés után valószínű jobban bírnám. Kiballagok a felszállópálya mellé, hogy fel- és leszállás közben is megfotózhassam az Ancsát. Visszagondolok az elmúlt 40 percre, hogy átgondolhassam mit, és hol hibáztam el. Jobban kell koncentrálni, kevésbé kell félni és leginkább nem szabad vakon bízni az automatikában. Van még egy repülésem, többször nem szabad elbénázni!

Körülbelül két óra múlva újra felszerelkezem a mentőernyővel és némi önbizalommal, na meg persze egy vadonatújtekercs filmmel és beszállok az aznapi utolsó bevetésére induló AN-26-osba. Felszállás, iskolakör, zöld lámpa, ugrás, expozíció. Sokkal jobban megy, mint az előbb, tudom, mire számítsak, megvannak az expo értékek, nem kísérletezek az automatikával. Úgy érzem, sikerültek a képek, így kissé derűsebb hangulatban várom a leszállás okozta gyötrelmeket.

Földet érés után gyorsan elhagyjuk a járó motorú gépet, mert az Ancsát már várják Szolnokon, mennie kell. Dübörögve száll fel a vasmadár, búcsúzóul még alacsonyan áthúz a repülőtér felett, majd pedig hazafelé veszi az irányt.

Sokáig nézem a távolodó gépet, amelynek fedélzetén egy különleges élménnyel lettem gazdagabb. Elköszönünk az ernyőiket hajtogató fáradt katonáktól, kocsiba vágjuk magunkat, irány a fotólabor. Minél előbb látni akarjuk képeinket, tele vagyunk várakozással, vajon sikerültek e.

Az elkészült képeket azóta is sokszor előveszem, hogy újra átéljem a repülést, felidézzem az előtte még soha nem hallott fémes dübörgést a géptestben, arcomon érezzem a nyitott rámpánál süvítő szél erejét.

A fotók és a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségükért ez úton mondok köszönetet a gép személyzetének, az ejtőernyősöknek és legfőképpen Németh Zoltán őrnagy úrnak.

Fotó és szöveg: Temesvári Péter 2003 ©